elektroncso.hu - Gáztöltésű stabilizátor csövek.
  

 

Gáztöltésű stabilizátor csövek.
Szuhay Péter

    Csövek képei:
  • A képek a szerző felvételei.


Ezek azok az elektroncsövek, amikkel a rádióvevőkben és a HIFI erősítőkben általában nem találkozunk. Főleg a rádióadókban és csöves elektronikus műszerekben fordultak elő, ők voltak a csöves korszak "Z-diódái".
Ezek a csövek a glimmlámpák rokonai. Kissé leegyszerűsítve úgy működnek, hogy a rajtuk átfolyó áramtól függően a nagyfelületű katódlemeznek kisebb vagy nagyobb részére terjed ki a kisülés, szép magyar szóval ködfény. A pálca vagy kisebb henger alakú anód sötét marad és a kisülés fenntartásához szükséges feszültség alig függ az áramtól. A gáztöltés anyaga és kisebb részben a szerkezet méretei határozzák meg a feszültséget. A legnagyobb megengedett áram a katód felületével nagyjából arányos. A szokásos névleges feszültségek: 75, 85, 108 és 150 Volt. Az ennél lényegesen nagyobb feszültségű gáztöltésű stabilizátorok koronakisüléssel működnek.
Mivel a gáztöltésű stabilizátorok elég régóta ismertek, előkerülnek európai lábas aljzattal is. Egy szép példány a GR150 DA. Ennek érdekessége a gyújtóanód, ami egy pici elektróda közel téve a katódhengerhez. Azért volt rá szükség, mert a kisülés beindításához az égési feszültségnél jelentősen (20-30%-kal) nagyobb feszültség kellett. Ha nem volt ennyi tartalék, a gyújtóanódra nagy ellenálláson beküldött feszültséggel indították be. Ez a gyújtási/égési feszültség különbség hoz egy szabályt: nem köthetünk szűrőkondenzátort párhuzamosan a csővel, mert megfelelő alkatrész értékek esetén villogó oszcillátort kapunk.
A német nyelvterületen a negyvenes években a peremcsapos ("kosár") aljzattal készültek stabilizátorcsövek, némelyik dróthálóból szabott elektródákkal:

Az elektroncsövek fénykorában, a múlt század közepén a legtöbb stabilizátorcső oktál aljzatú volt. Még a hatvanas években is gyártották őket pótlásra. Ugyanaz a 150 Voltos típus könnyen előkerülhet szovjet, USA és magyar változatban is:

Oktál aljzattal készültek furcsább típusok is: itt egy kisebb áramú NDK, egy háló elektródás svájci és egy alumínium külső burával burkolt szovjet példány érdekességnek:

Szinte velük egy időben voltak használatban a 7 lábú miniatűr stabcsövek is. Sok országban készültek, meglepően hasonló kivitelben. A képen kelet- és nyugatnémet, magyar és USA változatban látható a 150 V, 30 mA-es "stabi":

Szintén 7 lábú miniatűr aljzattal gyártották a 85 Voltos, kisáramú stabilizátorokat. Ezek a csöves áteresztős feszültségstabilizátorok referencia feszültségét szolgáltatták. Négy gyár, három ország terméke a képen:

Megjegyzés: a jobb szélső példány kakukktojás: az RSD egy kereskedőcég volt, akik saját címkével gyárttatták a csöveket (Röhren Spezial Dienst).
Az elektroncső gyűjtők számára csemege a csövek csomagolása is, az alábbi képen miniatűr stabcsövek dobozaiból mutatok párat:

Az egyszerű "stabcsövek" (így becézték őket úgy 30 éve) tartalmaztak egy kis kiegészítést, hogy biztonságosabbá tegyék a készülékeket. Az oktál aljzatúakban volt egy drótátkötés, aminek nem volt köze az elektródokhoz. A foglalaton ide csatlakozva el lehetett intézni, hogy például még a pufferelkó se kapja meg a táplálást, ha nincs a helyén a cső. A hétlábú miniatűr típusoknál ezt nem lehetett ugyanígy beépíteni, hiszen az átkötés ugyanabba a gáztérbe került volna, mint az elektródok. Itt csak megtöbbszörözték az anód és katód kivezetést. Ha az egyik anód lábra kötötték a táplálást (előtét ellenállást) a másikra a fogyasztót, máris nem kaphatta meg a cső hiányában a stabilizálatlan nagyobb feszültséget az áramkör.
A gáztöltésű stabilizátorok érdekes családját alkotják a 280 Voltos típusok. Villamosan ezek négy darab 70 V-os egység sorbakapcsolásából állnak, emiatt összesen öt kivezetésük van. Fizikailag az öt kisülési tér egymásba helyezett kis fazekak közt jön létre egyetlen burában. Bár az (1)-ben 150 mA-es változat is szerepel, én csak a 40 és 80 milliamperes példányokat tudtam gyűjteni (ezek is meglehetősen ritkák ma már). A 40 mA-es cső sem kicsi, közel 60 mm átmérőjű és szokatlanul nehéz:

A 80 milliamperes kb. ugyanolyan hosszú, csak kövérebb:

Az a szerencsém volt, hogy hozzám került egy törött, rozsdás STV280/80, amit szívfájdalom nélkül felboncolhattam. Búra nélkül jobban látszik a szerkezet: az elektródákat 3 ágú állvány rögzíti az aljzathoz és 3 rugó támasztja ki a burához:

A boncolás eredménye mutatja, miért nehéz a cső: jó vastag kerámia tárcsában ültek a masszív kis fazekak:

A kerámia lapot még csillám lemezzel is lefedték, szerintem azért, hogy a tömítésnek használt agyagszerű valami ne hulljon ki. A kerámia tárcsa külső oldalán levő kis vájatokba voltak bújtatva a kivezetések, meg ide voltak behajlítva a belső fazekak tartó lábai is. A tömítés arra szolgálhatott, hogy rossz helyen ne indulhasson meg a kisülés.

Tipp: a csöves HIFIbe érdemes belekonstruálni az előfokozatok anódfeszültségének stabilizálására egy 150 Voltos stabit, ennek a fehéres-lilás kisülése szó szerint emeli a készülék fényét. Persze, ha nincs szerencsénk, a cső lehet narancsvörös fényű is, de a lila a gyakoribb.

 

Felhasznált irodalom:
[1] PHILIPS elektroncső katalógus, Receiving Tubes kötet, 1970 április
[2] Mashpriborintorg kétnyelvű elektroncső katalógus, 2.kötet, évszám jelzés nélkül
[3] RFT Spezialröhren katalógus, 1963