Nuvisztor
Bozó Balázs

 

A Nuvisztort 1959-ben fejlesztette ki az RCA az elektroncső utolsó szívdobbanását. Még a tranzisztor nagy inváziója előtt. A kezdeti tranzisztorok elég sok tekintetben kíváni valót hagytak maguk után - talán még most is - megbízhatóságban és a szélsőséges körülményekkel való megbírkózás területén. Mint ismeretes a mai napig is vannak olyan területek ahová az elektroncsövek helyére nem tudnak betörni a félvezetők. Az ilyen helyek például a magas rádióaktív, és vagy kozmikus sugárzással rendelkező területek. (pl. Atomerőművek) Ma már igen jelentős kutatások folynak nanotechnológiás elektroncsövek kialakításában is. Érdekessége a nanotechnológiás elektroncsőnek, hogy nem kell fűteni, mert az emissziót növesztett kristály (rendszerint GaAs) csúcsok, a csúcs emisszió jelenségét kihasználva adják.
De visszatérve a Nuvisztorra, a nuvisztorok jellemzően tranzisztor szerű megjelenéssel bírnak - legalább is az akkori '60-as évekbeli tranzisztorokra jellemzően, általában 11 mm átmérőjűek és 20-21 mm magasságú fémházas kialakításúak. Foglalatuk is speciális (E 5-65,) hiszen ezekkel a méretekkel az addig szabványos foglalatokban kár lett volna bele tenni őket. Az ábra jól szemlélteti belső felépítésüket. Az egész belső szerkezetet egy kerámia pogácsa tartja. Az elektródák teljesen szimmetrikus felépítésűek, koaxiálisan egymásba építettek, ez igen jó hatással van az elektromos paraméterekre, illetve a rövid elektródák kedvező kapacitásokat eredményeznek. Többnyire triódák és ritkán tetróda kialakításúak. Álltalában közvetlen fűtésűek és többnyire a fűtő feszültségűk 6,3V. Széles hőmérséklet tartományban használhatóak -190...+350oC, de még az orosz (ipari) változatok is -60...+200oC-ig használahatóak. Az első és jellemző alap típus a 7586 jelű trióda.